Site hosted by Angelfire.com: Build your free website today!

vissza a főlapra

Elektronikus Könyvtár

 

Kalmár György: A tartomány neve: Vajdaság. - Népszabadság, 1990. május

 

Évek óta dolgozom egy köteten, amelynek írásaiban azt kutatom, milyen szerepet tölt be mai világunkban a nemzeti összetartozás, milyen kudarcok árán keresik a nemzeti kisebbségek önmaguk megvalósításának lehetõségét. A kötet hamarosan megjelenik: Lázadó nemzetek, vérzõ kisebbségek címmel a Püski Kiadó gondozásában. Ebbõl való az itt közölt részlet.

 

Prištinából érkeztem Novi Sadra. Az egyik szerb tartományból, ahol a nacionalista arrogancia legcsúnyább arcát láttam, a másik szerb tartományba, ahol... miért is állnának másként a dolgok?

Az egységes szerb állam megteremtése mindkét tartományban ugyanazzal járt: a politikai döntéseket ezután nem Prištinában és nem Újvidéken, hanem Belgrádban hozzák; Kosovo és Vajdaság gazdasági érdekeit alárendelik a Szerb Köztársaságnak, külkapcsolatokat a maguk szakállára többé nem építhetnek - egyáltalán, a tartományok szakállát megnyirbálják, még jó, ha le nem borotválják.

Elõbb-utóbb azért rájöttem, mit nem vettem számításba. Például azt, hogy a Vajdaság nem Kosovo, a lakosság többsége szerb, márpedig a vajdasági szerbek a történelem sok nehéz fordulójában megtanulták, hogy akkor vannak biztonságban, ha békében élnek a nemzetiségekkel Nem szükséges egyiket kijátszani a másik ellen ahhoz, hogy a maguk hegemóniáját megõrizzék. Nem fenyegeti õket a demográfia; az 1981-es népszámlálás szerint a tartomány 2.034.772 lakosa közül 1.107.375 szerb, 385.356 magyar, 109.203 horvát, 69.549 szlovák, 47.289 román, a többi montenegrói, cigány, ruszin, macedón, bunyevác, ukrán, muzulmán, albán, német, szlovén, bolgár, cseh, orosz, lengyel, görög, zsidó, sokác, török, olasz, osztrák - csökkenõ sorban. Osztráknak már csak 38-an vallották magukat. A Vajdaság nemzetiségi törvényei a leghaladóbbak közé tartoznak a világon; Jugoszlávia viszonya a nemzetiségekhez soha nem függött a szomszédos országokkal fenntartott kapcsolatoktól, lám, nem verték el a port a vajdasági magyarokon a "láncos kutya" õrült éveiben sem, nem álltak bosszút a magyarországi délszlávokat ért sérelmekért. Mind az 1946-os, mind a 63-as alkotmány, de a legutóbbi, a 74-es is hangsúlyozza az egyenjogú nyelvhasználatot, elõírja az anyanyelvi oktatást, és ezt a legújabb alkotmánymódosítások sem változtatják meg. A Vajdaságnak nincs "hivatalos" nyelve, minden használt nyelv egyenrangú, huszonegy községben két, tizenkettõben három, hétben négy nyelv a hivatalos, a községi testületek ülésén mindenki anyanyelvén szólalhat fel (ha kíván, és ha megkockáztatja, hogy lesz, aki nem érti); a nemzeti és nemzetiségi nyelv ismeretéért a szerb tisztviselõknek nyelvpótlékot fizetnek. Két- vagy többnyelvû az ügykezelés, két- vagy többnyelvûek a helységnévtáblák, az utcatáblák, a cégtáblák.

(...)

A politikai-társadalmi változások a határ innensõ és túlsó oldalán ritkán voltak szinkronban. Jó ideig ott haladtak vonzóbb ütemben, most viszont nálunk gyorsultak fel. Balla-Brunner Emíliával, a vajdasági kommunista szövetség egyik titkárával folytatott beszélgetésem során ez is szóba került.

- Én végül is értem - mondtam -, hogy a szerbek meg vannak gyõzõdve: jelentõsebb szerepre hivatottak Jugoszláviában és hogy az 1974-es alkotmány hátrányos a számukra azért, mert így õk csak egy a nyolcból. De ahogyan igényeiket érvényesítik, meghökkentenek. Megbüntetnek, állásukból elbocsátanak embereket azért, mert helyteleníteni merészelnek egy alkotmánymódosítást. Tüntetõk közé lövetnek, ha azok albánok; megtapsolják õket, ha azok szerbek. Az egyik tömegtüntetést szétverik, a másik követelésének helyt adnak. Ezek olyan ötvenes évekbeli, sztálinista módszerek, amelyekbõl Kelet-Európa, nem utolsósorban Jugoszlávia, már kinõtt. Miért hozza vissza ezt a szerb reneszánsz?

- Én megértem az aggályait - felelte Brunner Emília -, hiszen a magyarországi demokratizálási folyamat más, mint amit itt Jugoszláviában tapasztal. A nemzeti érzés itt éledezõfélben van, és nagyon szeretnénk, ha nem negatív tényezõként hatna - magyarázta.

Hát persze, hogy ezt szeretnénk, csak a dologban az a bökkenõ, hogy a nemzeti érzés többnyire így is hat meg úgy is, nem igazodik a hatalom szája ízéhez; az pedig, hogy ki, mit tart "pozitívnak" és mit "negatívnak", politikai megítélés kérdése. Ami, tudvalevõleg, változik. Meg azután egy soknemzetiségû közegben, ahol nem egyfajta nemzeti törekvés - indulat, szenvedély, érdek - van jelen, hanem féltucat és ezek természetszerûen ütköznek egymással, a hatalom zavarba is kerülhet. Tegyen igazságot? Védje meg a kisebbet? Adjon igazat az erõsebbnek? Az ember elkerülhetetlenül cinikus lesz, ha arra gondol, mennyi mindent írtunk, mondtunk, filozofáltunk már a nemzeti törekvésekrõl, a nacionalizmusról, és hogy mindez milyen keveset segít abban, hogy egy mindössze 21 ezer négyzetkilóméteres földdarab bonyodalmas emberi és társadalmi viszonyai között eligazodjon.

(...)

Újvidéken azt mondja nekem Ágoston András - a Forum Könyvkiadó igazgatóhelyettese, a múlt õszig a szerb szkupcsina tagja, képviselõ -, hogy most eljött az ideje annak, hogy megszólaljon. Ülünk egy földszintes újvidéki ház konyhájában, Hódi Sándor pszichológussal, Vékás János újságíróval, az asztalon sûrûn gépelt magyar és szerb nyelvû papírlap: a Vajdasági Magyarok Demokratikus Közösségének programja. Alján leszakítható nyilatkozat: "Támogatom a Vajdasági Magyarok Demokratikus Közössége Kezdeményezõ Bizottságának programját. Szükségét érzem ennek az érdekszervezetnek és megalakulása után tagja akarok lenni".

A nyilatkozatot már addig a napig sok ezren írták alá. Például Doroszlón, ahová Ágoston András vitt el. A község több okból is nevezetes. Elõször is: itt él a vajdasági magyar irodalom doyenje, Herceg János. Másodszor: itt van egy nevezetes búcsújáróhely, Szentkút. Harmadszor: amikor megtudták a doroszlóiak, hogy alakulóban van a demokratikus magyar közösség, nyolcszázan írták alá a nyilatkozatot arról, hogy csatlakoznak. Vagyis a község teljes felnõtt magyar ajkú lakossága.

Én ezt a bácskai falut nagyon megszerettem. Azt, hogy Herceg János bácsi magas alakja betölti az ajtókeretet a házban, ahol egymaga él. Ahogy a pálinkát hozza, apró pohárral, picit kiloccsant, koccint, és bölcs, óvatos, tartózkodó mondatokkal fékezi a heves fiatalokat. A nyilatkozatot azért aláírta, és vállalja, pedig megégette néhányszor magát. Õt nem lehet elfelejteni, aki csak találkozott vele, az a hatása alatt marad. És megszerettem azokat, akiket óvatosságra int: Tallóssi Benjámint, Bártol Bélát, a két "gazdálkodót", akikbõl egyszer az új vajdasági vállalkozóosztály magja lesz. Mai emberek, ki tudják venni ebbõl a gyönyörû földbõl, ami benne van. Tallósi Benjámint két diplomája is feljogosítja rá, Bártol Béla közgazdásztudománya mellett nagyapai hagyományt õriz. Mindkettõjük annyi energiafölösleggel rendelkezik, hogy ostobán festek, amikor faggatom õket, hogy felnõtt, sikeres, a politikától magukat mindvégig következetesen távol tartó emberek miért jártak házról-házra ezekkel az ívekkel? Meg hogy Pusztai Lajos, a zombori tervezõmérnök, aki nem szégyelli ma sem, hogy kommunista, késõ délután fáradtan ér haza a faluba - miért nem sajnálja a fáradságot?

Ostobán azért festek, amikor ilyesfélét kérdezek, mert a dolog valójában roppan egyszerû. Õk magyarok - és magyarok akarnak maradni. Nem akarnak átköltözni Magyarországra, és azzal sem számolnak, hogy a határ még egyszer Magyarországhoz kanyarítja a falujukat. Tudomásul veszik, hogy Doroszló a Vajdaságban, a Vajdaság pedig Jugoszláviában van. Õk ott akarnak magyarok lenni, ahol élnek.

Olvasom Mirnics Károly Egyik keserû írását: "A nemzetiségi sorsot az állampolitika irányítja. Ezért a jugoszláviai magyar nemzetiség nem mutat semmilyen érdeklõdést az itt végbemenõ, sorsát meghatározó demográfiai folyamatok iránt. A nemzetiségpolitika leszûkítése az államhatalmi érdekre, a marxista nemzetiségelvek degenerációja..."

Mirnics Károly azzal a mítosszal hadakozik, hogy "az államhatalmi érdek és akarat folyamatos megvalósulása mindenkor nemzetiségérdek is". Ezt írja: "Olyan kincstári optimizmus ez, amelyet az államhatalom hívei szívesen hallanak éppen a nemzetiség képviselõi és a nemzetiségi intelligencia szájából. El kell hitetni a nemzetiségekkel, a társadalmi fejlõdés és a politikai intézkedések mindig az õ ügyüket is szolgálják; az idõ mindig nekik dolgozik. A való állapot feltárása azonban meghazudtolja a történelmi optimizmusba vetett hitet".

(...)

Mirnics Károly is megkérdi: hogyan történhetett meg, hogy a tudatos, a nemzetek és nemzetiségek egyenjogúsítását célzó jugoszláv politika ellenére a nemzetiségek csak akkor érzik magukat biztonságban, ha lemondanak nemzetiségi hovatartozásukról.

Miért van ez így. De hát miért?